Történt pediglen, hogy hazácskánk réges-régi ünnepén, azaz Szent István ünnepén valaki az arcunkba csinált. Közpénzen és előre megfontolt szándékkal. A Dóm előtt, Szegeden augusztus huszadikán Szent Istvánt a Korona börtönében nácik segítik hatalomra, akik feszületekkel kínozzák a magyar népet. Hiába kiabálom világgá a véleményem, mely szerint nem a gyűlöletének tárgyától, hanem gyűlöletének terjesztésétől náci valaki és ezen logika mentén náci volt Alföldi rendezése. Kirekesztett, hitet, vallást, identitást sértett. Alföldi bizony lenyomott mindannyiunkat, túl járt a nagyokosnak látszó eszeken, kapott még a szegedi fideszes önkormányzattól is vagy harmincöt millácskát, hogy belehányjon az arcunkba és otthon csapdossa a térdét az elégedett röhögéstől.
Sok mindennek kellet összeállnia ahhoz, hogy rendezőcskénk el tudja érni, hogy megvalósítsa ravaszul aljas bosszúját. A jobb oldalon gyakran hallottam azt a véleményt, mely szerint Alföldi bár nagy komcsi, de jó rendező. Inkább kellett volna színházba járni, a nagy okoskodás helyett, de ugye az ilyen hülye summázatok gyorsan terjednek. Hogy miért ejtette a fideszes kultúr- és egyéb politika Szörényi Leventét, azt már a fene se tudja, de kellett ez a lépés is az ő sértettségéhez és hibás döntéséhez. Az már a hab a tortán, hogy az Alföldi a 35 millás közpénz ellenére szabad kezet és teljes titoktartást kapott a rendezéséhez, pláne, hogy korábban durcásan, sértve repült a Nemzetiből. A szegedi fideszesek helyében kezdeném félteni a párnát a fenekem alatt. Szinte látom magam előtt az Alföldit, amint Mephisto fejjel dörzsölgette a kezét, ahogy hárultak el egyre az akadályok ördögi bosszúterve elől. Igaz, jó sok hülyére volt szüksége, hogy meg is valósuljon, de abban nincs hiány nálunk, ahogy tehetségtelen színész is akadt garmadával, hogy statisztáljon más valaki önelégült, piti bosszúcskájához.
Mert Alföldi megnyerte a csatát. Közpénz felhasználásával. Nemzeti ünnepen. Szent Istvánból nem lehet már hülyét csinálni, ezer éve halott és a legnagyobb királyunk. Belőlünk lehetett. Belőlünk, akiknek haza ez az ország, akiknek István nem az első, hanem a Szent, akik olvastuk Kós Károly Az országépítő című remekét, akik tudjuk, hogy a keresztség felvétele ezer éve nemcsak a hitet, hanem a továbbélést is jelentette, akik nem féljük, hanem szeretjük az Istent.
Gondolhatnánk, hogy a csatát nyerte meg, nem a háborút. De ez nem igaz, mert nem lesz itt semmiféle háború, Robika köszöni szépen, de nem folytatja a küzdelmet. Csak vihorászik otthon, hogy a jobberek nekiesnek legnagyobb hősüknek, Szörényi Leventének. Röhög, mert szemét rendezvénye nyomán minden ostobaság az ő malmára hajtja a vizet. A buzizó jobbikosok őt építik, őt erősítik. A Lánchíd Rádió vígan reklámozza a soron következő budapesti előadást, három nappal a szégyenteljes szegedi bemutató után is. Teljes káoszt teremtett, amihez a műveletlen, olvasatlan, színházkerülő figurák a legjobb táptalaj. Vannak épp elegen és követelik, hogy Szörényitől vegyék el a Kossuth-díjat, szószólójuk, Bayer Zsolt is Leviben látja a gonoszt. Abban az emberben, aki a népzenét beemelte elsőként a rockba, aki a hatvanas években egyedül tartotta a magyarság tüzét a fiatalokban, akit ezért eltiltottak, akit ezért cenzúráztak, aki akkor mert szembefordulni a hatalommal, amikor mindenki lehajtott fejjel élt, aki az István a királlyal egy ország önbecsülését adta vissza. Sokan vagyunk, akik azt gondoljuk, az István a király az első lépés a rendszerváltás felé. Ezek a nagy tettek egy egyenes ember életében most eltörpültek, mert hagyta rendezni az Alföldit. Ez ma Magyarország. Egyesek éltetik az Alföldi-féle Szent István, Magyarország és kereszténység gyalázást augusztus huszadikán. Mások Szörényi Leventét szidják. Én meg nehezen találom ebben a játékban a kozmopoliták közt a becsületest, a nemzetiek közt a magyart. Nem tartozom ezen csaholó táborok közül az egyikbe sem.
Azután eszembe jut a megoldás. Szent István a legnagyobb uralkodónk. Az elmúlt hetven év legnagyobb társadalmi hatású művészeti alkotása Magyarországon az István a király. Ők velem maradnak akkor is, ha már mindenki csak az alantas dühét hangoztatja. Mert ezek a dühösek, akár Robit védik, akár Levit gyalázzák mind az Alföldi statisztái. Az igazság meg szokása szerint marad középen.
