Az Origo megint lépést tévesztett.
Ajjajjaj! Pozitív felhanggal közöltek cikket a közmunka-programról. Ajjajjaj!
Hol vannak már a régi szép idők, amikor az árvízi védekezés kapcsán arról
lehetett csak hallani a bulvárbalos médiában, hogy mennyibe került az a
rengeteg zsák. Meghogy' azért a víz az úr. Még jó hogy nem szúrt szemet nekik az
a sok import kínai lapát. Az volt aztán az igazán ciki. Az Origo cikke most
arról számol be, hogy a közmunkaprogram egyes résztvevői különböző falvakban
vállalkozói mozgolódást tanúsítanak, és bár egyelőre még mindig kevés pénzért
dolgoznak, de a kezdeményezések lassacskán beérnek. Csorváson cirokseprű
készítenek, Debrecen mellett vályogtéglát vetnek, kerítésdrótot meg szőnyeget
fonnak, kecskefarmot létesítenek a települések. Rábaszentmihály
zöldségtermesztésre és állattartásra rendezkedik be, Halmaj pedig a tökéletes
önellátást tűzte ki célul. Persze kevés, kicsi eredmények, jobbára sajnos azt sem
tudjuk, hol vannak ezek a települések, és lapátot még egyikük sem kezdett
gyártani, de hát lesz még árvíz, meglátjuk…
Mivel a magyar nép az ugye
felejtős, talán már csak a vidékiek emlékezhetnek a néhai SZDSZ magyar ugaron
véghezvitt tombolására. Valahogy akkor úgy voltak vele, mint
hajdanában-danában, a vörösterror idején, amikor az elvtársak likvidálni jártak
hétvégenként a haverokkal vidékre. Mentek a fertőbe vadászni. Hát az eszdéeszes
újvilágépítők is így radírozták ki a vidéki településekről a postát, meg az
önkormányzatot, meg a közösségi közlekedést. Valamelyik barom még tanulmányt is
írt róla, hogy a vidéknek, a falunak nincs helye a 21. században és kormányszinten
meg is tárgyalták, merthogy nem éri meg. A kocsmákat, benne a játékgéppel,
persze meghagyták. Valahogy így kell csöndes halálba-sorvadásra ítélni egy
közösséget. Mert csak a város a valami. A galamblelkű gondolat először az
összmagyarságot szűkítette a határok mögé, aztán a belmagyarságot
kényszerítette volna a városhatárok mögé, végül maradt volna a csatornameleg Budapest.
A többi, mint mondták, nem éri meg. Kukába vele. Az ott élő emberek meg hülyék,
majd éhen halnak, vagy elköltöznek oda, ahol hasznosak. Erre meg az Origo
kideríti, hogy ezekben a településekben pislákol még némi élet.
A talán legéletképesebb ilyen
község Rozsály. A mintafalu a rendszerváltoztatás után például tökéletes
önellátásra rendezkedett be. A saját maguk termelte árut helyben dolgozzák föl,
helyben is fogyasztják. Fűtést, csatornázást, vízszolgáltatást helyben
igyekeznek megoldani. Még a Pintér Sándor, meg a Papp Károly is idejárt a
közmunka-programmal kapcsolatban tapasztalatért. A Pintér Sándor azt látta,
hogy a rozsvályi kisboltban fölcímkézve sorakoznak a zöldségesládák, mindenki
tudja, kitől vásárol. Tudják azt is, mert látják, mennyit törődik a gazda azzal
a zöldséggel, mennyit fárad vele. Idővel kialakult a bizalom, a minőség ugyanis
garantált. Érdekes hely ez a Rozsály, mert van saját élete. És hogy miért is
annyira veszélyes egy ultraliberális gazdaságpolitikus számára egy
Rozsály-féle település? Mert ahol az emberek (a szolgáltató és a fogyasztó)
közvetlen kapcsolatban állnak egymással, fel tudják mérni, mennyi munka rejlik
a szolgáltatás mögött, így egységes képük alakul ki az elvégzett munka valós
értékéről és átválthatóságáról. Mivel közösségüket közösen terelgetik a helyes
irányba, valahol egy egész országnyi rendszer kicsinyített másaként
funkcionálnak, ahol a kitűzött célokat közösségi módon érik el. Tisztában
vannak a lehetőségeikkel, a vágyaikkal és a képességeikkel. Hát ez kell
Magyarországnak. És ez a tudatosság, a tudatos ember, a tudatos piac, a tudatos
ország nem kell az ultraliberális gazdaságpolitikának.
Szándékosan nem kívánom e helyütt
azonosítani a liberálist a liberális gazdaságpolitikával. Hiszek ugyanis benne,
hogy sok magyar liberális hasonló módon gondolkodik, csak más értékrend felől
közelít. A liberális zöldeknek azt szokták a szemére vetni, hogy a belvárosból
magyaráznak a parasztnak, hogy ideje lenne mán összefogni, és kollektíve
gondolkodni, mert abban van az erő. Csakhogy a dicső vörös villamos negyven
éves zötykölődése alatt ezt a buta parasztot a téeszekkel, meg az erőszakos
államosítással szépen kitanította a hatalom, hogy ne bízzon meg a másikban. Ideje
lenne ezt kinőni, de az erőszakos megmondós hangnemből is vissza lehetne venni,
mert ez nem alaptalanul ébreszt gyanút az egyszeri földmunkásban. És akkor
talán nem lenne ekkora paláver például a Kishantos környékén sem. Abban a
pillanatban úgyis mindegy lesz, ha már Rozsály-tipusú kisboltokban vásárolunk
mindnyájan. Ez persze merő fikció…
A kormány erőfeszítései azonban
közel sem azok. Ha már az árvízzel indítottunk, érdemes odafigyelni arra, hogy
idén több mint 9.000 ember dolgozik/dolgozott az árkok és elvezető rendszerek
kitisztításán, és zajlanak a továbbképzések, hogy a megszerzett tudással
elszakadhassanak a közmunkától a munkavállalók. A kormány a
közmunka-program egyes elemeivel ösztönözni kívánta a falvak önállósulási,
boldogulási törekvéseit is. Amikor lehetővé tették, hogy a helyben megtermelt
áruk felhasználhatóak legyenek a közkonyhán, távolabbi célként az is elérhetővé
tették, hogy a falvak nagy többsége, ahogy régen, ismét önellátóak legyenek.
Rozsály mintájára. Tehát erősek és biztonságosak. Magabiztosak.
A városok, ahol sok esetben
virtuális munkát végeznek virtuális pénzzel, személytelenül, ezzel szemben
veszítenek az erejükből, hacsak a városlakók nem teremtenek kapcsolatot a
vidékkel. Számtalan kezdeményezés, mint a bio-piacok, a kocsiból árult tej, a
kajafesztiválok, termékbemutatók mind arról tanúskodnak, hogy ez a kapcsolati
igény igenis él a magyar polgárban. És láthatjuk azt is, hogy ezek mind alulról
jövő kezdeményezések, sosem a pénzpiac kitűnőségei generálják. Vagy pedig
nagyon felülről jönnek, egyenesen kormányzati forrásból építenek a tanyasi
termékeknek piacot az V. kerületbe. A nagy kereskedelmi láncok és multik
számára idegen az emberléptékű vidék, nem illeszthető bele a világméretekben
elharapódzó, maximálisan életidegen piac-, és gazdagember-központú
világképükbe.
A gyökértelen nagyvállalkozó előbb árul
kínai fütyülős kulcstartót, mint magyar cirokseprűt, és előbb teszi ciprusi
bankba a pénzt, minthogy még egy embert fölvegyen dolgozni. És hogy mennyire
nem életszerű ez a gondolkodás, láthatjuk a multik folytonos szűkölésén,
minimálbéres zsugoriságán. Ameddig a gyökértelen nagyvállalkozók, mondjuk név nélkül
(Alexandra), Kínában, meg a jóég tudja hol, nyomtattatják a magyar nyelvű
könyvet, vagy a hazai cipő, ruhanemű, élelmiszer helyett a külföldi ócskát
terítik a piacon, hiába várjuk, hogy a magyari ember magyarit fogyasszon. Gyökértelen
vállalkozókból soha nem lesz gazdasági növekedés és soha nem lesz jólét.
Sztolyka Zoltán rozsályi
polgármester így fogalmaz:
Ha én lennék a miniszterelnök, nem foglalkoznék a leminősítésekkel […]
Azt mondanám, nem baj, minősítsetek le, és egyétek meg az értékpapírokat, mert
mi mostantól fogva gabonát, húst nem fogunk vinni nektek. Magyarországnak
hatalmas föld- és vízvagyona van, ami az elkövetkező időkben nagyon fel fog
értékelődni. Ha a hitelminősítők annyira lehúznak minket, hogy Magyarországra
senki nem akar befektetni, akkor is biztosítani kell, hogy a földeken ne álljon
le a termelés. Üzemanyag-tartalékot kell felhalmozni, hogy a gépek tudjanak
termelni. Ha nem sikerül, nincs mese, be kell fogni a lovat, az ökröt. Ha
évszázadokon át működött, most miért ne menne?
Sztolyka Zoltán tökös. A
rozsályiak meg menők. De Rozsályon felül a Magyar Élőfalu Hálózat számtalan
hasonló gondolkodású települést gyűjt össze, amelyek különböző vidékek számára
nyújtanak alternatív megoldásokat a települések arculatának átformálására.
Ilyenek Visnyeszéplak, Gömörszőlős, Somogyvámos, Gomba, Drávafok, Máriahalom,
Agostyán, Nagyszékelyi, Galgahévíz, vagy a szeri öko-tanyák (meg az
ex-Kishantos). De bujkálnak még a térképen többen is.
Persze közel sem hihető, hogy
ennyire szép lenne minden, hiszen legtöbb politikusunk még lakossági fórumra
sem jár el, csak a Parlament meg a bérlakás között ingázik. Közgazdaságot, jogot
vagy államigazgatást tanult. Sokszor ebédel magyar gazdagokkal. Nehéz lesz így.
Ettől függetlenül mi, átlagpolgárok járjuk a magyar vidéket, ne csak a
Borbásmarcsi műsorát kövessük, és vásároljunk, kérdezzünk, nézelődjünk! Hátha
megszeretjük újra ezt a kukának szánt magyar vidéket a feleslegesnek ítélt
magyar lakosságával egyetemben.
Kezdjük mondjuk egy csorvási cirokseprűvel,
hátha bejön nekik!
