Bartus László kikészült. A
liberó-náci szellemiségű Amerikai Népszava magyar
gyűlölő publicistája minden jel szerint úgy bekattant, mint Michael Douglas az
Összeomlás című filmben. Ugyan nem valószínű, hogy a tomboló őrület mögött, egy
New Yorkban felszolgált kisméretű hamburgert kellene sejtenünk, de a párhuzam
annyiban mindenképpen megállja a helyét, hogy valami komoly kisebbségi
komplexus okozza a szerencsétlen sorsú Laci tragédiáját is.
Bartus ugyanis, három év
keresztény és magyar gyűlölködés után bejelentette,
hogy erre az évre befejezi az írást. Úgy érzi, hogy a magyar ember olyan hülye,
hogy semmit sem vesz észre abból, hogy Orbán, a Katolikus egyház segítségével
diktatúrát épít. És ahogy írja: „Orbán a Vatikán eszközeként és klasszikus
jezsuita ideológia alapján építi a keresztény Magyarországot, miközben ő
évszázados receptek és célok alapján már a nemzetközi támadást szervezi az
Európai Unió katolikus megszállására.”. (Ebből a mondatból szépen kiolvasható,
hogy nemcsak a radikális jobboldalon van nagy divatja a józan észt
megszégyenítő összeesküvés-elméleteknek.)
De a szegény, hülye Bartus, egész
életében egy „meg nem értett zseninek” képzelte magát. Prófétának, aki a
beleszületett, de utóbb megtagadott hazájának „alávaló” népét szapulja –
valamiféle zagyva erkölcsi magaslatról. Kezdetben több magyarországi újság
hasábjain intézte támadásait, majd most már lassan 12 éve Amerikából exportálja
a gyűlöletet. New York valamelyik felhőkarcolójának magaslatáról pofázik bele a
magyar közéletbe. Mert a 168 óra hetilap pénzéből ott élheti gyűlölettel teli,
boldogtalan életét.
De volt ö már minden, csak
„akasztott ember” nem. (Pedig de szeretne az is lenni „Orbán diktatúrájában”).
Volt szocialista népművelő, alkoholista középiskolai tanár, oknyomozó újságíró.
Elvégezte a szociológiát, a filozófiát és tanult teológiát is. Majd „fordított
pálfordulással” belépett a Hit Gyülekezetébe, hogy aztán nyolc év után,
elhagyva a hittársait, leleplező könyvet írjon róluk is. Mert
mindig a gyűlölet mozgatta az életét. Mert gyűlöl ő mindenkit. A töketlen
baloldali ellenzéket, a fasiszta Jobbikot, de legfőképp Viktort, a „népnyúzó
diktátort”. Csak a nép, „az istenadta nép” nem érti meg őt.
Szóval elege lett mindenből.
Bekattant, összeomlott. Vége.
November 26-án, annak rendje és
módja szerint el is búcsúzott az olvasóitól. Ahogy fogalmazott az eddigi írásaival
kapcsolatban: „én még életemben ilyen értelmetlen munkát nem végeztem. Felőrli
a napjaimat, megeszi az életemet ez a website” És persze elege lett abból is,
hogy „a nácik moderálásával” telik az élete. Az Amerikai Népszavában elvégzett
munkájával kapcsolatban igen sommás ítéletet alkot:
„egyetlen betűt is kár volt írni, az egésznek semmi értelme (…) Sajnálok minden
percet, amit itt cikkek írásával töltöttem, a többiről már nem is beszélve.”
Nos, ebben az egy dologban végre egyetértünk az idegösszeroppanás határán
táncoló Lacival. És hogy minden kerek legyen, a cikk végén „Boldog Új Évet”
kíván nekünk.
De mire megszoknánk, hogy végre
egy mocskolódó örülttel kevesebb, illetve gyűlölködő írásai hiányában tisztább
lenne a magyar közbeszéd, két nap sem telik el és úgy nekiugrik a Magyar Nemzet
újságíróinak, mint (kis képzavarral élve): „szar a pofonnak”. Vagy éppen
fordítva: Bartus búcsúja volt inkább „pofon a szarnak”, mert 48 óra múlva
ugyanott folytatta, ahol előzőleg abbahagyta.
A búcsú ellenére ugyanis publikálta
következő cikkét is, „Üzenet a pöcegödörbe” címmel. Amely agymenés a végső
elmeháborodás orvosi példája. Mert ebben a cikkben, amellett, hogy szokásosan
gyűlölködik egy sort (ezúttal a Magyar Nemzet újságíróival szemben, pusztán
azért, mert megírták, hogy befejezi az írást – amit tényleg megígért),
prófétaként, sőt: megváltóként tünteti fel önmagát. Ráadásul összevissza beszél
anyagi helyzetéről és az Amerikában megélt szabadságról is. Anélkül, hogy
ítélkeznénk, szegény hülye (vagy beteg – és akkor tényleg szegény!) Bartus
László felett, mindenféle kommentár nélkül idéznénk egy-két mondatot, a nagy „comeback”-ből”:
„Muszáj Herkulesnek lennem, bár nem szeretnék” – kezdi. Majd a Magyar Nemzet
„bértollnokait” lekurvázza és ezt üzeni
nekik: „Az ugyanis még a szürreális
magyar valóságban is egy perverzió, hogy a Fidesz által kitartott prostituáltak szájukra veszik olyan emberek
nevét (és most nemcsak magamról beszélek), akiknek ők a cipőjüket sem
pucolhatnák ki.” „Ti ha még százszor
születtek meg, akkor sem közelítitek meg az én szabadságomat, amelyet mindennap
átélek. Nyomorult kis férgek vagytok, akik remegtek és reszkettek, hogy a
gazdának megfeleljetek. Én ha akarom, holnap elmegyek Key Westre, Floridába, és
két hónapig haza sem jövök. Ha akarom, megírom a saját website-omra, hogy most
más dolgom van, egy hónapig mással akarok foglalkozni. Ti pedig kinyalhatjátok.
Csak álmodozhattok arról, ami nekem a mindennapjaim része. Beülök az új
Volkswagen CC kocsimba, és tíz perc múlva a Sohóban iszom a sört.”
Ez lenne a liberális közbeszéd
csúcsa? Szerintük inkább egy olyan bomlott elme dührohama, akit kezeltetni
kellene.
És hogy mi ebből a tanúság? Nos,
az internet nagy lehetőség a részvételi demokrácia kiszélesítésében. Egy eszköz
arra, hogy a nyilvánosságot tágítsuk, hogy az Agorára többeket beengedjünk.
Ugyanakkor lehetőség arra is, hogy pszichopata emberek 15 perces hírnévre
tegyenek szert. Mintha Andy Warhol próféciája válna valóra a világháló adta
lehetőségek által, pedig ő nem az internetre gondolt, amikor azt mondta néhány
bogyó LSD bevétele után, hogy „a jövőben mindenki híres lesz egy negyed órára”. Csak jól kell megválasztani a témát, érezni
kell az ingerküszöböt.
Bartus László, az Amerikai
Népszava online vezető publicistája, most már több mint „15 perce” lubickol az
„ellenzéki újságírás fenegyerekének” szerepében, anélkül, hogy elvtársai elhatárolódnának
tőle. Írásai jellemzően magyargyűlöletről tanúskodnak. Ne felejtsük el, ő
közölte le annak idején az elmúlt évek legbotrányosabb hungarofób írását is,
azt a bizonyos náci gyűlölködést Kertész Ákos tollából.
„A magyar genetikusan alattvaló” – írta akkor Kertész és csodálkozott, hogy a
lakótelepen, valaki, néhány fröccs után úgy pofán baszta, hogy gyávaságában meg
sem állt Kanadáig. Az ominózus cikk alatt nem mellékesen Bartus megjegyezte,
hogy „mennyire egyetértünk a leveledben írtakkal.” Mert ő megtehette, hisz
Amerikából mondja a magáét. Ott meg a kutya sem figyel rá, senki nem veri ki a
fogát, amikor náci stílusban sérteget.
De hát pontosan ez Bartus célja.
Legalábbis ez volt, míg az elméje egészségesen működött. Most azonban végleg
összeomlott. Írásával átlépte a normalitás határát. A probléma csupán az, hogy
a baloldal továbbra sem határolódik el a nyíltan hungarofób
megnyilvánulásaitól, miközben üldöz minden más, szélsőjobbról érkező náci
beszólást.