Még anno 1936-ban
lezajlott egy polémia az ébredező határontúli magyar irodalom alakjai és a
magyar nyugatosok között. A vita lényege annyiból állt, hogy a határontúli (a
vitában épp a transzilvanista) irodalmi produktum mennyiben feleltethető meg az
alapvető művészi kritériumoknak. A nyugatosok – a vitában megszólaló Schöpfin
Aladár és Babits Mihály - álláspontja ebben a kérdésben az volt, hogy a
határontúli irodalom megérett arra, hogy kritizálható legyen, és az
olvasóközönség ne tespedjen el a kisebbségi lét fölött érzett szánakozásban,
hanem kritikailag ösztönözze a valóban kiváló írókat. Egyszóval, hogy nem elég
a nemzeti érzület szirupos rajongása, mert a határontúli irodalom életerős,
jelentős, és ennek mentén kell kezelni. Ez a vita igazolta aztán azokat az
írókat – Tamási Áront, Makkait, Áprily Lajost -, akiket azóta az egységes
magyar irodalom megkerülhetetlen részeseként tisztelünk. Ők felnőttek a
feladathoz, és miért ne tették volna. Ők azok, akik az irodalom berkein belül
több mint 70 évvel korábban megvalósították a magyar kultúra Kárpát-medencei
egységét, és mi még csak most, a 2000-es évek elején próbáljuk a nyomukba
szegődve ennek politikai kivetüléseit megvalósítani.
Az európai
parlamenti szavazás kapcsán hasonló gondolataink merülhetnek föl, hiszen a
szavazással ránkruházott erőt használva az oly igen elérni vágyott Európába
most magunk delegálhattunk képviselőket, akik az egységes magyar nemzet ügyét
képviselhetik Európa előtt. Az előtt az Európa előtt, aki nem nézett szembe egy
nemzet szétszakításának tragédiájával, de alapvetően nem is ismeri a kisebbségi
kérdést, inkább elnyomja azt. Arról az Európáról beszélünk, ahol a nemzeti
ügyükért harcoló kisebbségek egészen a szélsőséges megnyilvánulások irányába
mozdultak el, gondoljunk csak az IRA-ra, vagy az ETA-ra. A terrorizmus
természetesen nem járható, szégyenletes út, de az elfojtott belső problémák
sajnálatos eredője.
A magyar
közösség nem ezen az úton jár, sokkal elméletibb, kifinomultabb,
alkalmazkodóbb, de kitartó, hiszen még mindig itt vagyunk. Bár fogyunk, de még
vagyunk. Az európai választási eredmények tükrében azonban az 1936-oshoz
hasonló vita szellemiségéhez kell tartanunk magunkat, hiszen mindazon magyar
kisebbségek, akik már részei az európai közösségnek, felnőtt, érett és kitartó
magyar közösségek, és tisztában kell lenniük szavazatuk, választási részvételük
súlyával.
Természetesen örömteli, hogy a magyarlakta vidékek választási
hajlandósága magasabb a teljes népesség arányaihoz képest. De annak tudatában,
hogy az európai választásokon alapvetően alacsonyabb a részvételi hajlandóság, ez
csak még külön ösztönöznie kellene a magyar nemzetiségű szavazókat a választási
részvételre. Immáron ugyanis nem elég, hogy a határontúli magyar érdekeket
fölkaroló polgári oldal a kettős állampolgársággal, és a magyarországi
szavazati joggal bevonja őket a közös döntéshozatalba, hiszen saját országukban
is képviselői helyhez, érdekképviselethez juttathatják saját földijeiket. Szép
gondolat, hogy a magyarországi mandátumokat felhasználva a kisebbségben élő
magyarok is európai parlamenti helyhez juthatnak, de ezzel összefüggésben arra is érdemes volna hangsúlyt helyezni, hogy az alacsony részvételnek köszönhetően ezt hazai pályán is könnyebben megtehetik.
Nagyon
könnyfakasztó, amikor Tőkés a maga egyszerű énekhangjával rázendít a magyar
himnuszra a Fidesz választási győzelmének ünnepén, közvetlenül Orbán Viktor
után. De minden segítő szándékon túl a határontúli magyar közösségeket kezeljük
érett és egységes közösségként, illetve érjük el, hogy azzá váljanak.
Tudatosabbá. Vannak olyan kisebbségi magyar közösségek, amelyek sokkal jobban
el vannak nyomva, mint azt elsőre képzelnénk, jelesül például abban a vágyott nyugati
Ausztriában, ahol még az utcaneveket sem írhatják ki magyarul, hiába vannak
többségben. Ausztriában, Őrszigeten található például az az egyedülálló magyar
templom, amely magyar népi motívumokkal van kifestve, és amelynek párdarabja
legközelebb Székelyföldön, Csíkrákoson található. Ott is van tehát valamely
nyomunk.
Vagy Kárpátalján, Vereckénél. Az erdélyiek, a felvidékiek erősebbek,
ütőképesebbek. Számarányukat tekintve is felnőttek már az Európai részvételhez,
az autonómia ügyének képviseletéhez. Ennek igazolásaképp ideje másképp
gondolkodunk önmagunkról, önmagunk érdekérvényesítő szerepéről. Megértünk a
kritikára. Megérünk az önbecsülésre. A megbecsülésre. Örülhetünk most a
választási eredmények miatt, de vegyük komolyabban magunkat.
Felnőttünk
ugyanis. Számolni kell velünk. Akkor
számoljanak is.
