Ahogy számítani lehetett, áll a
bál a ’44-es emlékmű körül. A minap a „Bátor 23-ak” (talán így vonul be nevük a
történelembe, de valószínűbb, hogy inkább sehogy), ülősztrájkoltak az építési
területen, amíg csak a rend őrei a gordonon kordonon kívülre nem
hurcolták őket. Állami határozat, erőszakszervezet, elhurcolás – belátom, ezek
így, együtt nem keltenek pozitív asszociációkat - mégis nézzünk egy kicsit a
szobor mögé.
Még ez év januárjának közepén az
Orbán-gépezet kilökte magából a legfrissebbet, egy szoborállításról szóló
határozatot. A ballib média szinte
azonnal tisztogatni kezdte az előző hónapokban besült fegyvereit: úgy érezték,
hogy a választások előtt, a Simon-ügy kellős közepén, a baloldali politikusok
töketlenkedése közepette kiváló fegyvert kovácsolhatnak maguknak, és újratematizálhatják
a közbeszédet a választások előtt. Az cseppet sem zavarta őket, hogy a szobortervből
világosan kiderül az egyébként tisztességes koncepció, viszont tudták jól, hogy
mi a házi feladat: a ballib megmondóemberek kifordított „műértelmezését” tolni
ezerrel, és lehetőleg kerülni a szobor feliratának emlegetését („Minden áldozat
emlékére”), nehogy zavar támadjon a Balliberális Erőben.
Február 10-én a Mazsihisz
személyében belépett a nehéztüzérség is, és rögtön hármat lőttek: kettőt az
Orbánnak küldött levélben (Sorsok Háza projekt sztornó, Szabadság-téri emlékmű
sztornó), egyet pedig élőszóban (Szakály Sándor repül a Veritas Intézetből). A
kéréseknek álcázott zsarolás nem teljesítése esetére kilátásba helyezték a
Holokauszt Emlékévtől való távolmaradásukat. Mivel a frontok meglehetős
gyorsasággal megmerevedtek, ígéretüket betartották: a Mazsihisz kifarolt az
emlékévi részvételből. Hogy nagy durranás volt-e, döntse el mindenki maga, én
csak pukkanást hallottam, de az biztos, hogy a Mazsihiszen kívül csupán néhány
szervezet, amelyek ujjainkon való összeszámlálásához nem kell a zoknit lehúzni,
utasította vissza a Holokauszt Emlékév pályázataihoz kapcsolódó támogatási
összeget, a Sorsok Háza épül-szépül, Szakály pedig köszöni, jól van a Veritas
élén.
Orbán ízibe’ válaszolt a
Mazsihisznek, amit a teljes balliberális oldal Mazsihiszestől szövegértési
problémákkal küszködve úgy értett, hogy az építkezés leáll, amíg újra nem
tárgyalják a témát a Mazsihisszel, meg még a túró tudja, kivel, tán az ATV-s
Újságíróklubbal. A levél persze nem erről szól, aki nem hiszi, járjon utána itt.
Öt korsó Dudák a Jaromírban annak, aki ebből levezeti kedvenc baloldalunk agymenését!
A Húsvét szerencsére nyugalomban
telt. De már kedden megjelentek a melósok a Szabadság-téren, és alapozni
kezdtek, továbbá előkerült a mindig tüntiző kemény mag, vagy 300-an, ők meg
naponta kordonbontással kábították magukat, és számuk jól láthatóan, napról
napra fogyatkozott. Az ügy Kőmíves Kelemen módjára haladt: az este szétkapott
biztonsági kerítést másnap reggel a munkások újra összeszerelték. Egyidejűleg
beindult a hörgés, hogy állítsuk meg a történelemhamisítást, meg micsoda önkény,
meg nem ezt ígérte Orbán. Persze a szervezetükben még erősen dolgozott a néhány
nappal korábban elveszített választási kudarc. Mielőtt a legfrissebb akciókat
szemügyre vennénk, vessünk egy pillantást arra, hogy mi is a hiszti tárgya?
A balliberális oldalt már akkor a
rosszullét kerülgette, amikor az új alaptörvénybe belekerült: „1944. március
tizenkilencedikén elveszett (Magyarország) önrendelkezése”. A téma a
szoborállítással folytatódott: valamelyik pihentagyú, talán ismét a „királycsináló”
Radnóti Sándor lakásában a szenilis Konrád-Heller agytröszt, kiegészülve pár, a
gyűlölettől beszűkült tudatú íróval, kitalálta, hogy az egész szoborállítás a
bűnös magyar nép felmentésére irányul, miszerint a fritzek elfoglalták az
ártatlan Magyarországot, és ezért egy magyar nem hibás a vidéki zsidóság
elhurcolásában. Most nem mennék bele abba, hogy egy műértelmezés hányféle nézőpontból
közelítheti meg a művet, és akkor válasszuk ki, mondjuk a rövidebb gyufa kihúzásával,
melyik a „helyes”. Nem mennék bele abba sem, hogy hányan voltak, akik emberek
tudtak maradni a sötét időkben. Nem
kérdezem meg, hogy azok, akik most a legjobban tépik a szájukat, vajon az
életük során hány alkalmat szalasztottak el, amikor segíthettek volna egy
rászorulónak, de a jóra való restség erősebbnek bizonyult. Inkább szögezzük le,
hogy a saját gyűlölködésébe majd’ belefulladó baloldal ennyit lát a szemére
boruló lila ködön át. A közismert, néhány ballib nyálverő értelmiségin kívül senki
nem tulajdonít felmentő szándékot a szobornak, és a baller óbégatókat sem
érdekli őket, hogy az ország lakosságának 99%-át végtelenül hidegen hagyja az
egész hacacáré.
Tessék lehiggadni egy kicsit, és újra elolvasni a koncepciót!
Ugyan, talán nem teljesen
nyilvánvaló, de a nyakamat teszem rá, hogy Orbánék másik célja a tér túloldalán
álló szovjet hősi emlékmű jelenlétének ellensúlyozása volt. Igen, az az
obeliszk, amelyik valószínűleg nem kevés emberben kelt fájdalmas érzéseket. (Az
emlékművet annak ellenére nem sikerült az elmúlt 25 év során elköltöztetni,
hogy a kövek alatt bizonyítottan egy szem hősi halott sem pihen.)
Nemsokára a Mazsihisz, aki
egyébként a saját magáról folyamatosan sugallt képpel ellentétben nem
kizárólagos képviselője a hazai zsidóságnak, kényszeredetten ugyan, de
beismerte, hogy ők is minden évben megemlékeznek március 19-ről, amely nap a
vészkorszakot túlélők emlékezetében is fontos dátumként él.
A folytatásban, néhány nappal
ezelőtt Dávid Katalin írt egy Feljegyzés című levelet vagy cikket, amelyet
minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült felkutatnom az interneten, és
amelyre Orbán Viktor válaszolt. Dávid Katalin művészettörténész, nem mellesleg
hithű katolikus, akit a szimbólumok értelmezéséről kb. 4 éve tartott KÉSZ (Keresztény
Értelmiségiek Szövetsége) előadáson hallottam először. Az a két óra –
felejthetetlen élmény volt! A végén dedikálta „A teremtett világ misztériuma”
c. könyvét, amely a Biblia világának szimbólumrendszeréről szól, és nagyon jól
forgatható kézikönyv, nem is tartom messze az ágyam fejétől.
Szóval az ő feljegyzését nem
ismerem, de Orbán
levele nyilvánosságra került. Ebben kicsit részletesebben kifejti a
koncepciót, és – gondolom, a megbillent ballib megmondóembereknek segítségül, -
kicsit szájba rágósan elmondja, hogy a beismerés és a bocsánatkérés megtörtént,
nincs felmentés vagy szerecsenmosdatás a bűnösöknek, de egy fontos mozzanatot
nem hagyhatunk figyelmen kívül: ha nincs német megszállás, akkor nincs a magyar zsidóság tömeges deportálása sem. Ezen az állításon elvitatkozhatnak a történészek, ez az ő
dolguk, és jó volna emlékeztetni a hangadókat, hogy manapság még a történelmi
eseményeknek sincs egyféle értelmezésük – ez a privilégium is megszűnt
1989-ben. Tudjuk, persze, hogy az erősebb hatalmaknak a – megszálláson kívül - nyomásgyakorlásra
már akkoriban is számos eszköz állt rendelkezésükre a cél elérése érdekében, de
Orbán tisztességes érveléséhez nem fér kétség. Eljutottunk addig a pontig, hogy
megszületett „Orbán levele”, de a baloldal első reakciói változatlanok, és
kimerülnek annyiban, hogy „Orbán, le vele!”
A minap történt birtokvédelmi
intézkedés sem maradt visszhang nélkül: másnap megszólalt a nap hülyéje, a
totálkáros Mesterházy is, aszongyahogyaszongya: „Kiállunk a civilekért, mert joguk van ahhoz,
hogy szabadon tiltakozzanak a német megszállás emlékműve ellen. Tiltakozunk, ha
a kerületi jegyző ebben akarja őket korlátozni!” Jaj, szegény Mesterházy, mit szól ehhez anyád? Mi pedig újra és
újra rácsodálkozva feltesszük a kérdést: Atesz, te tényleg ennyire hülye vagy?!
A jegyzői határozat ugyebár a kordonon belülre vonatkozó birtokvédelemről szól,
azaz kívül lehet tüntizni tovább, sőt az elhelyezett kövek, tiltakozótáblák,
miegyebek is a helyükön maradhattak.
Jó lenne, ha a baloldal végre
belátná, hogy a folyamatos megbélyegző antiszemitázás már sem erkölcsileg, sem
anyagilag nem kifizetődő, legfeljebb sikerül még bekerülniük a nyugati híradókba,
ahol megmutatják a 23 Szabadság-téri forradalmárt, akire lesújt Orbán ökle.
(Ezt még leírni is mennyire fárasztó…!) De egy hangyf…nyival sem viszi közelebb
őket a választási sikerhez! A jobboldal pedig már megtanulta, hogy –
stílszerűen szóljunk, – akár van a fején kipa, akár nincs, a megbélyegezés nem
marad el.
Marad számukra a Biblia intelme: szelídek legyetek, mint a galambok,
és ravaszak, mint a kígyók. És lehet, hogy a jobb- és baloldalnak érdemes volna
együtt elolvasnia Dávid Katalin említett könyvét…
