Szanyi kapitány vitathatatlanul ellopta a szocialisták majálisán a show-t! Mint ahogy kétségkívül bebizonyosodott az is, hogy azoknak a politikai elemzőknek volt igazuk, akik hónapok óta arról beszéltek, hogy a baloldal „intellektuális csődben” van. Nincs mondanivaló, baloldali üzenetet találni legalább annyira kilátástalan, mint fehér bálnát. Mert olyan magas labdát, mint amit a dolgozók ünnepe jelent egy-egy baloldali politikus számára, így outra ütni… Nos, minimum komoly válságra utal. Mert kivétel nélkül elbaltázták a baloldal hagyományos ünnepében rejlő lehetőségeket. És akkor még igen diplomatikusan fogalmaztunk.
Május elsején, reggel, sokat gondolkodtunk, tanakodtunk azon, itt a Téblog
felhőkarcolójában, hogy kíváncsiságunknak engedve kiruccanjunk-e az egykor még összefogós, ma már feltűnően külön búsuló
ünneplő ellenzéki pártok majálisára; vagy a rakpartra menjünk autókat és
horgászokat bámulni. Bár felmerült az is, hogy szimplán vágjunk be vagy tíz
sört, valahol a szabadban; azaz értelmes
tevékenységgel töltsük el a munka ünnepét, végül mégis a természetes
kíváncsiságunk győzött. Jobbra az állatkert, balra a szocialisták…
Megérkezve a Nagyrétre, elsőre szembetűnő volt, hogy ilyen kevés ember
talán még sosem volt a szocik majálisán; de hát fogjuk rá arra, hogy a
rakparton egy többszörös világbajnok rally pilóta (Sébastien Loeb) és büszkeségünk,
Talmácsi Gábor száguldozott… Aki mégis
eljött, kifejezve ezzel hűségét, viszont nem sokat kapott. A sör drága és meleg
volt, virslit csak egy helyen árultak, a perec száraz, a zene szar, Gurmai Zita
pedig ronda. A szónoklatok viszont igen üdítően hatottak. Legalábbis öt sör
után. A prímet kétségkívül Szanyi Tibor vitte - aki valószínűleg fogyasztásban
előrébb járhatott nálam - mikor az égre tekintve felkiáltott: „Nem vagyunk egyedül Gyula!” Persze nem
kell hozzá nagy intellektus, hogy Szanyi kapitány, a már elhunyt Horn Gyulára
gondolt. Illetve arra a klasszikus idézetre, amikor az ex-miniszterelnök úgy
nyolc éve, az SZDSZ-t cseszegetve, egy lakossági fórumon arra célzott Szanyi
kapitánynak, hogy a szocialisták egyedül maradtak. Habár Horn Gyula sem volt
teljesen józan, hiába hápogott akkor még Tibor, ma már tudjuk, hogy Gyula
bácsinak nagyon is igaza volt.
Mindenesetre igencsak elrontott ritmusérzékre vall, hogy az összefogás
szétesése után, miközben minden baloldali párt külön ünnepel, a részeg Szanyi
azt mondja, hogy nincsenek egyedül. Mindamellett a beszéd további része is
igencsak követhetetlen maradt. Annyit megtudtuk ugyan, hogy a szegények felé
szeretne fordulni a szocialista párt, illetve hogy európai szintű
minimálbéreket akarnak, de ennél több üzenet nem jött át, hiányzott megint az
iksz. Ránézésre inkább hasonlított az egész Szanyi-jelenség, egy, a falunapon
kissé ittas tanácselnök lelkesítő szereplésére, amelynek tartalmát már a
második mondattól kezdve senki sem tudja követni, de mindenki várja az igyatok!-felszólítást.
Aztán valami programfélébe kezdett bele a piros pólós szónok. Egyenlő
munkabéreket, nyugdíjakat követelt. Hogy kitől? És hogyan? Az persze nem derült
ki. Viszont a nép igencsak unni kezdte a beszédet, és felszólítás nélkül újra
kézbe vette az azóta még tovább melegedett sörét. Tibor, megérezve az
érdektelenség veszélyét, újra felvette humoros arcát és ismét rázendített.
Először is, bizonygatni kezdte, hogy a pénzügyi válságról az unióban ülő konzervatív többség tehet, amire azért minden, még józan hallgató felkapta a
fejét. De Szanyi nem bogozta ki a Gordiuszi-csomót, inkább vágta át, s sütött
el egy felcsútos-poént. Arra kérte ugyanis Budapest leendő szocialista
többségét (nem tévedés!), hogy a Szabadság téren felállítandó, vitatott
emlékművét vitessék majd át a Pancho Arénába, Felcsútra. Volt is hahota. de aztán hamar visszafagyott
a hangulat, hisz a tartalmi mondanivaló végül elmaradt.
De ha már a tartalmatlanságnál és az értelmetlenségnél tartunk, meg
kell említenünk Gurmai Zita performanszát is! Egy nagy, piros papír-szívet vett
elő (illetve hajtogatott ki) valahonnan, amiről azt üvöltötte, hogy ez az ő
szíve, illetve „Európa szíve”. És
saját bevallása szerint ráírta a „nőügyi
feladatokat”, amiket magával visz az európai parlamentbe. Majd nagy taps
közepette összehajtogatta és betetette a hátizsákjába. A színpad körül állóknak
tetszett ugyan a teátrális jelenet, de azt senki sem tudta megmondani, hogy mik
is lehetnek ezek a „nőügyi feladatok”.
Szóval folytatódott az érthetetlen zagyvaság.
(Kihagytuk ugyan Horváth Csaba beszédét, akiről végül is nem tudtuk
meg pontosan az elmúlt hetek zavaros kommunikációjában, hogy valóban
főpolgármester-jelölt lesz-e, vagy sem – mindenestre itt úgy jelentették be,
hogy igen. A mondott, az akkora hülyeség volt, hogy nemhogy a papír, de a
monitor is alig bírná el. Arról beszélt, hogy az elmúlt négy évben azért volt
annyi beruházás, azért fejlődött a város (Tehát végre elismerte az eredményeket!),
mert a szocialisták 2010-ig megteremtették ennek a lehetőségét. NO COMMENT!)
A rendezvény végén egyébként még felszólalt Mesterházy Attila is, akit
a választási vereség óta nem láttunk, és aki a rövid szabadsága során
visszanövesztette csinos kis spanyolos pinaszakállát. (Úgy látszik Attila, a
vereség után fellázadt egykori tanácsadója, Ron Werber fazonigazítási tanácsa ellen.)
De ha már eljött, beszélt is. (Bár ne tette volna!) Az igen rövidre szabott
szónoklatában azonban furcsa és igencsak erőltetett párhuzamot vont az uniós
csatlakozás ünnepe és a munka megbecsülése között. Sikertelenül. Legalábbis az
egybegyűltek jól láthatóan nem értettek semmit az egészből. Hogy jön az uniós
csatlakozás ünnepe és a minimálbér növelésének ígérete össze? Talán Attila sem
igazán értette, hogy beszédírója mire is gondolhatott.
Végül azért „Orbánozott” egy jóízűt, amit a száraz pereccel bajlódó,
műfogsoros közönség, hálásan meg is jutalmazott. Kiloccsanó sörös
papírpoharaikat ismét letéve, tapsolhattak végre egy hosszabbat is. Majd, az új
iránynak megfelelve, belerúgott egyet a Jobbikba is. És ennyi. Pont. Más nem
jött át, csak annyi, hogy Mesterházy szerint Orbánt le kell váltani, a Jobbikot
pedig le kell győzni. Ez továbbra is a baloldal herezacskójának
zászlóshajójának elnöki irányvonala.
Szerencsére a többi rendezvényre, mivel most feltűnően messze
tartották egymástól, nem tudtam eljutni. Sőt, ezúttal a főszereplők sem jöttek
át egymáshoz (tavaly Gyurcsány és Bajnai is meglátogatta Mesterházyékat), így
nem rázhattam kezet a két bukott miniszterelnökkel sem. De mint este a tévében
hallottam: nem veszítettem sokat. Bajnai, a beszámolók szerint teljesen
motiválatlannak tűnt. Szégyenletesen kevés ember előtt, felejthető beszédet
mondott. De hát ő maga mondta, hogy sem a magyar, sem az uniós parlamentbe nem
fog beülni. Akkor meg mi a fenét várunk tőle?
Ezzel szemben Gyurcsány szokásosan nagyot robbantott. Habár programot
ő sem hirdetett, legalább humoros volt. Hozta a nárcisztikus formáját, mikor
legyőzhetetlennek nevezte önmagát, illetve egyes szám, harmadik személyben
beszélt önmagáról. Imigyen: „A Gyurcsányok
hosszú évig élnek. (...) 90 évig fogok élni. 89 éves koromig politizálni fogok.
Az utolsó évben meg főzök. Kifőzök valamit az utódoknak.”
Még pár évig nem kell tartanunk a baloldaltól, Feri szorgalmasan tovább
piszkosfredizálja őket!
