Ma 10 éve, hogy a baloldalunk a
kommunizmusban megszerzett feketeövre felhelyezett még pár dant hazaárulásból.
Ma 10 éve, hogy egy baloldali – legalábbis tőlünk karnyújtásnyi távolságban –
nem ejtheti ki a száján a szolidaritás szót, hacsak nem akarja, hogy kitoljuk a
szemét. Ma 10 éve, hogy a magyari demokráciatörténet legsunyibb és
legundorítóbb kampányával egymásnak ugrasztottak magyarokat és magyarokat, csak
mert a szocialisták feljebb akartak kapaszkodni a népszerűségi listákon, a
híveik lazuló eltökéltségét fanatikus ragaszkodássá igyekeztek módosítani,
pusztán annyival, hogy felfestik a falra a szociális ördögöt, a határon túli
tolvajt, aki elviszi a fát a kamrából, lenyeli a nyugdíjakat és sorban állást
csinál a körzeti orvosnál.
És sikerült nekik.
Hogy nagytotálban ez mekkorát
sebzett az országon, mennyit léptünk vissza egy magabiztos, egységes és
mentálisan egészséges nemzetté válás útján, azt nálam ügyesebb tollal, erősebb
hanggal, talán hitelesebben is jópáran megénekelték már. De az évforduló miatt a Mandinertől a Cinkig remek cikkek posztok jelentek ma meg.
Én maradnék a partikulárisabb, egy
kissé személyesebb hangvételnél.
Ha valami engem teljesen beleállított
a politikai vertikum (azért mérsékelt) jobboldalára, az 2004. december 5. volt.
Előtte mindig éppen oda szavaztam, ahova a családom mondta tanácsolta
vagy éppen milyen kedvem volt aznap, de a kettős állampolgárság elutasítására
szervezett kampány miatt olyan szinten jött fel a gyomorsav, hogy soha többet
nem voltam és nem is leszek képes baloldali erőre voksolni. Ezt nyugodtan lehet úgyis
értelmezni, hogy Orbán Viktor akár személyesen is verhet 40 internetadót a
hátamra, akkor sem szavazok se az egyesült, se a elkülönült baloldalra.
Legfeljebb nem megyek el, de azt is csak akkor, ha éppen nem fenyeget a baloldal
visszatérése a hatalomba.
A második meghatározó ifjúkori
emlékem inkább a következményekhez köthető. Mint rengetegen mások, a
rendszerváltozás után mi is elkezdtünk kijárogatni Székelyföldre megnézni, hogy
az amúgy igen színes géntérképem kivételesen és igazoltan magyar részei hol
éltek, és miként. Aztán ez az egész átalakult egyfajta megszokássá, mert
tulajdonképpen felemelő elmenni egy másik országba úgy, hogy párszáz kilométer
Mordor után hazatérünk, és ott olyan fogadtatásban részesülünk, mint ahogy az
angol uralkodót üdvözlik Aberdeenben, ha átugrik a királyi család nyári
kastélyába.
Ezt vette el tőlem a baloldal. Ezért gyűlölöm őket végtelenül mai napig.
Amikor a népszavazás után először
jártam Székelyudvarhelyen és láttam, hogy a korábban ezerszer látogatott kocsma
bejáratára kitették a Magyarországi magyaroknak belépni tilos táblát, akkor
végképpen eltört bennem valami. Ez 10 év alatt sem gyógyult be, lehet nem is
fog…
Azóta persze kibékült a magyar
a magyarral, ahogy egyazon család tagjai se maradnak örökké haragban, de annak,
aki ezt a polgárháborút kirobbantotta, na, annak nincs bocsánat.
És sosem lesz!