A
szerző részben vallása, részben humanista meggyőződése miatt elkötelezett a
gázai és ciszjordániai palesztinok jogainak biztosítását illetően, de azért
igyekszik a képességeihez mérten „sine ira et studio” tárgyalni az éppen
aktuális gázai eseményeket, elsődlegesen abból a szempontból, hogy a
konfliktusban résztvevőket a Hamaszt és Izraelt milyen célok motiválták a
háborúban való részvételben, és milyen taktikai vagy stratégiai céljaik
lehetnek e háborúban…
A konfliktus most is nagyjából
úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Persze az eszkalálódást szokás a három
izraeli
diák elrablásához és megöléséhez kötni, de azért ne feledkezzünk meg arról,
hogy az idei évben, januártól májusig az IDF mintegy 20 palesztinnal, köztük
négy gyerekkel végzett,
még bármilyen gyermekrablást megelőzően. Evvel párhuzamosan pedig május végéig
összesen 119
rakétatámadás is érte Izrael területét.
A jelenlegi konfliktussal, mint a
korábbiakkal kapcsolatban tehát lényegében tetszőlegesen lehet megválasztani a
kezdeti időpontot, és ennek alapján állást lehet foglalni a „ki kezdte”
kérdésében is. Míg izraeli oldalon láthatóan a három yeshiva növendék
elrablását tartják a fordulópontnak, a palesztin oldal szerint a konfliktus
elsődlegesen a palesztin egységkormány június 3-i, amerikai támogatással, de Izrael
heves ellenzése mellett történő megalakulásához köthető.
Én – bár tisztában vagyok avval,
hogy létezhet más olvasata is a történéseknek – a következőkben igyekszem ez
utóbbi perspektívából megközelíteni a helyzetet. E perspektíva relevanciája
persze több szempontból is alátámasztható tényszerű adatokkal is, elsődlegesen
akár avval, hogy az egységkormány megalakulását követően Izrael – még bőven a három fiatal
elrablását megelőzően módszeresen kezdte előkészíteni a Hamasz felszámolását,
illetve helyezte nyomás alá a Palesztin Felszabadítási Szervezetet.
Izraeli oldalról már az
egységkormány megalakulása napján döntés született a PLO-t illető adóbevételek
folyósításának befagyasztásáról, és a PLO-tisztviselők mozgási szabadságának
korlátozásáról. Ezt követően az IDF alig két hét alatt 14 palesztint
(elsősorban ciszjordániai Hamasz-tagokat) likvidált és 284 főt helyezett
vádemelés nélkül adminisztratív őrizetbe. nem mellékesen jegyzendő meg, hogy a
palesztinok – nem egészen alaptalanul – az adminisztratív őrizetbe vétel
intézményét egyszerű túsz-szedésként értékelik.
Ebben a helyzetben rabolták el –
s mint később kiderült – ölték meg a három fiatalt, ami jelenlegi ismereteink
szerint egy hebroni – a Hamasszal szoros kapcsolatot ápoló klán akciója volt.
Izraeli oldalról ekkor még formális hadműveletről nem beszélhetünk, a hivatalos
válasz azonban messze túlmutatott egy „rendes” nyomozás keretein, és a
ciszjordániai Hamasz felszámolását célzó átfogó intézkedéssé vált. A Tzahal
egységei pár nap alatt megöltek újabb hat palesztint, köztük egy 15 éves
fiatalt is, (nem számolva az izraeli szélsőjobbosok által megölt hebroni fiút) adminisztratív
fogságba helyeztek több, mint 400 embert, és több, mint kétezer ciszjordániai
lakásban tartottak razziát.
Evvel párhuzamosan a Hamasz egyre
gyakrabban hajtott végre rakéta és aknavető-támadásokat Izrael déli része
ellen. Csak június során összesen 57 ilyen támadás történt, ebből 22 június
utolsó három napján.
A Hamasz ebben a helyzetben
kettős nyomás alá került. Egyrészt ciszjordániai hálózatának felszámolása
gyakorlatilag kiírta volna a komolyan vehető politikai szereplők közül,
másrészről Gáza az egyiptomi katonai puccsal hatalomra kerülő új vezetés alatt
totális elszigeteltségbe került nem csak diplomáciai értelemben, hanem
gazdaságilag is. A terület minimális életfeltételekhez szükséges ellátását
jobbára már csak a csempészalagutakon bejuttatott ellátmány tette lehetővé, a
közalkalmazottak már több hónapja nem kaptak fizetést, a minimálisan is működő
termelés pedig összeomlóban volt.
Ebben a kettős nyomásban a Hamasz
számára a fegyveres konfliktus felvállalása ésszerű opciónak tűnhetett, a
következő okok miatt:
- az, hogy a
hadműveletek hangsúlya Gázába tevődött át, egyben tehermentesítette a
Hamasz Ciszjordániában is aktív politikai szárnyát, hiszen Izrael
kifejezetten igyekszik elkerülni azt, hogy a fegyveres konfliktus az
egyébként viszonylag nyugodt ciszjordániai területre is kiterjedjen. Ez
viszont – az előbb említett okoknál fogva létfontosságú a Hamasz számára.
- másodsorban
elég egyértelműen látszik, hogy a Hamasz elsődleges célja a harcok
folytatásával, hogy a megkötendő fegyverszünet csökkentsen Gáza gazdasági
elszigeteltségén. Fegyverszüneti követelései – mint a rafahi és erezi
határátkelő megnyitása, a blokád feloldása, vagy egy nemzetközi repülőtér
fejlesztésének elkezdése kivétel nélkül ezt a célt szolgálják, míg az
adminisztratív fogságba helyezett palesztinok elengedésének követelése a
ciszjordániai hálózat helyreállítását célozza.
- E két fő ok
mellett a háború egyben pozíciószerzésre is használható, megerősítheti az
a képet, hogy a Hamasz az egyetlen erő, ami képes erőt mutatni a „cionista
megszállók” ellen, és képes akár harctéri, akár politikai sikereket is
elérni evvel a stratégiával.
***
Izraeli oldalról természetesen egészen mások a
fegyveres konfliktus felvállalásának indokai. A hangoztatott rövid távú cél, a
Hamasz, mint Izraelre támadó terrorszervezet felszámolása és tartós, stabil
nyugalom biztosítása.
Ez így rendben is lenne, ha
feltételezzük, hogy az izraeli vezetés komolyan azt gondolja, hogy ha három
korábbi tökéletesen a jelenlegihez hasonló beavatkozás nem járt tartós békével,
akkor most majd negyedszerre ugyanezekkel a módszerekkel biztosan sikerül
elérni a célt. Ehelyett érdemes végignézni, hogy az izraeli kormány mit várhat
egy ilyen hadművelettől – amivel előre láthatóan nem fogja megsemmisíteni a
Hamaszt és nem fog tartós békét kialakítani.
Egy részről az izraeli kormányzat
– ha már belekezdett a Hamasz ciszjordániai felszámolásába, egyszerűen nem
engedhette meg magának, hogy ne reagáljon katonai erővel a Gázából érkező,
egyre szaporodó rakétatámadásokra. Ez nyilván magyarázat a közvetlen katonai
akció elindítására, azonban mégsem nevezhető kiváltó oknak, hiszen a gyakori
rakétázás a Hamasz előre megjósolható és kézenfekvő reakciója volt az IDF
ciszjordániai lépéseire.
Részemről a konfliktus
kiélezésének fő okát – bevallom nem függetlenül a palesztin állásponttól – az
izraeli kormány azon törekvéseiben látom, hogy a palesztin egységkormány ne
legyen életképes. Hogy ez miért fontos az izraeli kormány számára, annak okaira
egy kicsit részletesebben is kitérnék.
Az béketárgyalások eredményeként az
osloi egyezmény, a nemzetközi közösség álláspontja és a PLO által felvállalt
álláspont alapján a 67 előtti határok alapján – esetlegesen némi módosítással - független és önálló palesztin államnak kellene létrejönnie.
Csakhogy ez a terv már a 90-es
évek közepén sem volt elfogadható az izraeli közvélemény számára. E
területekről és a telepesekről való lemondás már húsz évvel ezelőtt is egyenlő
volt bármely izraeli párt számára a politikai halállal. Rabin esetében a
politikai mellett a fizikai halált is jelentette, a Munkapárt pedig másfél
évtizede nem tudja érdemben befolyásolni a politika alakulását. Azóta ráadásul
gyökeresen megváltoztak a belpolitikai viszonyok. Egyrészt az eltelt időszakban
Izrael Judea és Szamária néven belső használatra gyakorlatilag annektálta
Ciszjordániát, és ennek során több, mint félmillió izraeli telepes költözött be
a területre, míg az itteni palesztin népesség egyre inkább néhány egymástól
elszeparált városi gettóba szorul vissza. A legutóbbi választások során pedig
egy kifejezetten szélsőjobbos vezetésű kormányzat jött létre, amit csak részben
tud ellensúlyozni a centrista- jobboldali pártok részvétele a koalícióban.
Ennek megfelelően az izraeli
kormányok előtti egyetlen járható út a békekötés folyamatos elodázása, és a
status quo fokozatos elbillentése az izraeli pozíciók erősítésének irányába. E
stratégia egyik nagyon fontos pontja, hogy a palesztin oldal lehetőleg minél
kevésbé egységesen tudjon megjelenni a tárgyalóasztal mellett, ilyen módon
lehessen arra hivatkozni, hogy a tárgyalás felesleges, mivel a tárgyalófél nem
képviseli a palesztin frakciókat.
Egy egységkormány – egy tárgyalások
felvételébe beleegyező Hamasszal éppen ezért a lehető legrosszabb opció ezen
izraeli stratégia szempontjából.
A Hamasszal való fegyveres
konfliktus kiszélesítése Izrael szempontjából tehát jó eszköz az egységkormány,
és a Hamasz tárgyalásba való bevonásának megakadályozásába. Ezen alapvető
stratégiai cél mellett persze nyilván vannak más – inkább taktikai jellegű
célkitűzések is.
Egy korlátozott fegyveres
konfliktus lehetőséget teremt az IDF számára a Hamasz katonai értelemben
történő meggyengítésére. A két évente – most már rendszerszerűen ismétlődő
konfliktusokban a Hamasz katonai infrastruktúrájának nagy része rendszeresen
megsemmisül, ez pedig lehetővé teszi Izrael számára a Hamasz által jelentett
kockázatok szinten-tartását.
A konfliktus egyben belpolitikai
hasznot is jelent, hiszen a békés időszakban értelemszerűen lanyhuló
fenyegetettség-érzés, és az erélyesen fellépő erőskezű vezetés nem
elhanyagolható politikai tőkét képes kovácsolni a kormányzat számára.
Itt tartunk hát jelenleg, több,
mint 600 halálos áldozatnál, és 4000 sebesültnél.
Hogy a Hamasz és Izrael fent
vázolt céljai közül mik fognak teljesülni, azt gondolom, hogy egyelőre még nem
lehet látni.
A Hamasz egyelőre sikerrel
tehermentesítette ciszjordániai hálózatát, persze kérdéses, hogy ez mennyi
ideig marad így. Propaganda értelemben a 32 általuk megölt izraeli katona
kifejezett katonai sikernek tekinthető, ráadásul mivel emellett a
rakétatámadások „csak” két civil áldozatot követeltek akár nemzetközi téren is
vállalható „szabadságharcosként” tűnhetnek fel. Mindazonáltal a fő stratégiai
cél elérése, a gázai övezet elszigeteltségének tartós csökkentése egyelőre
meglehetősen bizonytalannak tűnik, annak ellenére, hogy pusztán humanitárius
szempontból is jól kommunikálható követelés.
Izrael nyilvánvalóan sikeresen
gyengíti meg a Hamasz jelenlegi katonai infrastruktúráját, annak ellenére, hogy
az eddigi eredmények még nem tükröznek 100%-os sikert.
Belpolitikai téren a háború és a
kormány intézkedéseinek támogatottsága magas, tehát ez egyelőre kiszolgálja a
társadalmi elvárásokat, és erősíti a kormány helyzetét. Kérdéses azonban, hogy
az izraeli társadalom mennyiben táplál túlzott elvárásokat a katonai akciót
illetően, és ez hosszabb távon nem csap-e vissza a kormányzatra.
Nagy kérdés azonban, hogy a
stratégiai cél, az egységkormány működésének megakadályozását illetően mennyire
lesz sikeres az akció. Jelenleg egyik frakció sem mondta fel az egységkormányt,
a PLO alapvetően kiáll a Hamasz tűzszüneti követelései mellett. A kérdésre a
háború lezárása után kapunk majd választ, jelesül, hogy a Hamasz a továbbiakban
lát-e majd lehetőséget a tárgyalásos rendezésre, avagy sem.