Totális dilettantizmus. Nagyjából
így lehetne jellemezni azt a tyúkpert, ami most a napelemekre kivetett kvázi új
adónem körül kibontakozott. Félelmetes, hogy az észérvek helyett mennyire
képes a zsigeri indulat kibillenteni a Kormány tagjait a nyugalmukból, és
hogyan kezdenek fejveszett utólagos magyarázkodásba. Magyari belviszonyainkat
ismerve ez nem is volna annyira meglepő, de az irány, ami felé az ilyen jellegű
viták mutatnak, cseppet sem megnyugtató.
De kezdjük az elején…
Hetekkel korábban a Parlament
elfogadott egy törvényt termékdíj kiterjesztéséről, amelybe több más
elektronikai termékkel egyetemben bekerült a fotovoltatikus kiserőmű, hétköznapi nevén a napelem is. (Tulajdonképpen már eddig is ott volt, de elrejtették a jogászi bikfanyelv mögé, így hát senki nem érezte szükségét a díj befizetésének.) A Magyar
Napelem-Napkollektor Szövetség január 11-én kelt bejegyzésében tette szóvá,
hogy mennyire ellentmondásos zöldadót kivetni környezetmentő árucikkre. A
dilettantizmus vádját aztán pillanatok alatt átvette a 444, a cink, a HVG, az
LMP és zöld szervezetek is. A Kormány pedig kényszeres magyarázkodásba kezdett,
a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó ombudsmanhelyettes a zöldekkel
karöltve törvénymódosítást
kezdeményezett.
Áder Jánosnak meg azonnal görcs állt a gyomrába, hogy a
szépen felépített zöldprogramját ilyen figyelmetlenségek miatt lehet kikezdeni.
Nyilatkozatában már arról beszélt, hogy korrigálni kell a törvényt, ami
valahogy átcsúszott figyelme hálóján. Hogy a salátatörvényekből olyan nehéz
kibogarászni az ilyen apró részleteket. Így konkrétan beismerte, hogy olyan
törvényt írt alá, aminek hatásairól nem volt teljes képe.
Ó, anyám, egy
köztársasági elnök érvei ezek!
Emellett, és teljesen jellemző
módon január 13-án délelőtt már megszólalt az egyetlen valóban kompetens
személy a kérdésben, mégpedig a Lánchíd rádióban. Dr. Rácz András, a környezetügyért
felelős helyettes államtitkár. És a Lánchíd Rádió szerényebb délelőtti
hallgatóságának szépen elmagyarázta, mi is az a termékdíj, és mire való az.
Uniós előírás, hogy a különböző terméktípusok újrahasznosításának mértékre
évről-évre növekedjen. 2016-ra 45%-ban, 2019-re viszont már 85%-ban kell
képesek lennünk újrahasznosítani a hulladékot. Rácz András elismeri, hogy a
direktíva teljesítésétől messze van Magyarország, és vannak olyan
terméktípusok, amelyek hulladékként való feldolgozására még kis sem épült az
infrastruktúra. Ilyen a napelem is.
A hulladék újrahasznosítás jelen
pillanatban még nem kifizetődő, nem nyereséges. A feldolgozást vállaló cégeket
tehát állami szinte támogatni kell, és erre jó, a termék árába beépített
termékdíj, amely tartalmazza a későbbi újrafelhasználás költségét, ill. az
infrastruktúra folyamatos fejlesztését. A termékdíj milliárdos nagyságrendű
bevételét eddig is szétosztotta az állam a feldolgozást vállaló cégeknek, és
ezzel kvázi biztosítja azt, hogy a hulladék már előre szabályozott módon
begyűjtésre és feldolgozásra kerüljön, ne pedig az erdőbe. Ebbe a teljesen
átgondolt, és könnyen értelmezhető folyamatba került be a napelem is az uniós
előírásoknak megjelelően 2015. január 1-jével.
És ez verte ki a biztosítékot…
Teljesen érthető, hogy a napelem,
és minden, a környezetünket megóvó termék vagy eszköz egyszersmind
zöld-szimbólum is, és mint ilyen, egyfajta érinthetetlenség övezi. Nagyon
helyesen. Az viszont merőben szakmaiatlan, demagóg hozzáállás, ha nem vesszük
figyelembe, vagy egyenesen eltagadjuk e termékek anyagi természetét. Mármint,
hogy sajnos nem a fán nőnek, hanem előállítják őket, és idővel hulladék lesz
belőlük. Bármennyire is szimpatikusabb az elektromos autó, mint káros anyagokat
kipöfögő társai, azt már megemésztette a társadalom, hogy az akkumulátor, ami
működteti, bizony problémás, ha hulladék lesz belőle. Nos, ez minden másra is
igaz, és a termékdíj éppen ennek a problémának a kiküszöbölése érdekében
született.
Ami igazán érthetetlen, hogy ezt sem a zöld érzelmű pártok,
szervezetek, de még a Napelem Szövetség sem értékeli. Ha más nem is, de nekik
tudniuk kell a napelem előállítása közben termelődő káros
anyagokról, ami 550 év alatt tisztul ki a légkörből, illetve a kadmiumról
ill. galliumról, amelyet a napelem tartalmaz. Normális esetben épp a
magyarázatban, a széles körű tájékoztatásban lenne hasznosabb szerepük, mint a
hisztériakeltésben, hiszen nekik is elemi érdekük lenne, hogy a gyártástól az
újrafelhasználásig bezárólag tiszta, zöld terméket árusíthassanak. Olyat, amely
valóban szimbolikus és követendő, ami megfellebbezhetetlenül zöld. Az ő
álláspontjuk azonban jelen esetben sokkal kevésbé zöld, mint inkább populista.
Pedig itt elvárnánk a megegyezést, a közös platformot pártokon és ideológiákon
felül…
Amiért ezt az egész vitát, és
annak minden szereplőjét ijesztően dilettánsnak érzem, azt pont egy korábbi
cikkünkhöz fűzött olvasói kommentár világítja meg. Azt igazán értetlenül és
fájó szívvel, de tehetetlenül figyeljük csak, milyen hihetetlen tudatossággal
és gátlástalansággal zsigereli ki a Föld energiaforrásait néhány nagyvállalat,
és az azokat vezető kapzsi gazdasági elit. Ők minden erkölcsi törvényen és
jogszabályon felülhelyezkedve teszik tönkre az éghajlatot, pusztítják az
esőerdőket, bányásszák ki a fosszilis energiahordozókat, és termelik a
kezelhetetlen mennyiségű szemetet. Az ijesztő az, hogy egyszer eljutunk abba a fázisba,
amikor helyre kell hozni a károkat, amiket okoztak. Ugyanis nem lesz más tőke,
aki ebbe is befektetne, mint a korábbi természetrombolók. Ők, a maguk
gátlástalan szemléletével és eszközeivel fognak a környezetmentéshez
hozzálátni, és abban ép úgy nem lesz köszönet, mint eddigi tevékenységükben. És
senki sem fogja őket felelősségre vonni a teteikért…
És ugyan milyen jövőképet sugall,
ha a pusztításban és nyerészkedésben vérprofi pénzvilággal szemben a bennünket,
az emberiséget és a túlélést képviselő politikai és civil szervezetek ilyen
ostoba vitákba bocsátkoznak… Emellett egy fához láncolni magunkat cseppet sem
tűnik amatőr próbálkozásnak. A riasztó tehát nem egy hülye adó, hanem a
jelenség, ami körülötte kibontakozott…
