A Toronyházban tegnap egy
üveg Napszámos rozé mellett vita keletkezett arról, hogy tulajdonképpen mit is
akar Amerika a kishazánktól. Amerika külügyi tevékenységét ájult ámulattal
figyeljük, legalább is amit Hollywood kiszivárogtat belőle, az üvegpaloták
forgatagában öltönyösök közt ügyeskedő öltönyösről, aki kivívja az Amerika
által diktált szabadságot, akár ravaszkodás által is. A Kémjátszma, vagy a
Charlie Wilson háborúja kitűnő példái annak, ahogyan Amerika a saját külügyi
profizmusát látni és láttatni akarja. Az országét, ahol tudós fejek határoznak
az igazság felől, komoly döntések születnek az éjszakákba nyúló kávézgatások
alatt, és a táskás szemekben minden reggel egy szebb világ reménye csillan.
Ettől a romantikus álomképtől
tulajdonképpen Mrs. Bell, a tegnap beiktatott, jól megebédeltetett majd
megvacsoráztatott amerikai nagykövet sem távolodik el túlságosan. Bár a
sajtónak nem nyilatkozott (igaz, miért is nem nyilatkozott egy frissen
beiktatott és hatalmas ceremóniával fogadott nagykövet a magyar sajtónak, és
miért nem üzent valamit a magyari népnek ha már két ingyen kajálást is letudott
egy nap???), Miss Bell meghallgatásán gyakorlatilag képet kaphattunk arról,
ahogyan az egész nagykövetségről gondolkodik. Beszédében ugyanis semmiféle
konkrétum nem volt azon kívül, hogy azért érzi magát alkalmasnak a nagyköveti
posztra, mert a családja elkötelezett amerikai volt, és ő is elkötelezett
amerikai. Bár McCain szenátort egy igazi ostoba bunkónak tartjuk, annyiban
igazat adhatunk neki, hogy Mrs. Bell kiállása semmivel sem különbözik a
korábban általa menedzselt Gazdagok és Szépek szereplőitől.
Különösen aggasztó helyzet, ha a nemnyilatkozó Mrs. Bell helyett
mégiscsak Mr. Goodfriend fogja továbbra is keverni a kártyát, aki kvázi
politikai kaszanovaként próbál a civil ellenzéki életben részt vevő, kompetens
személyiségként megjelenni, de alapvetően mindig megmaradt a Clinton elnökről
mintázott, jólfésült, HD minőségű, mindig kamerakész politikusnak, aki
gyakorlatilag akárhová behelyettesíthető. Nos, Goodfriend épp azt a napot
választotta arra, hogy a kiadását elutasító papírkájával vigyorogva
beslattyogjon a külügyre, amikor Mrs. Bell éppen a Sándor-palotában tömte a
fejét libamájjal. Nyilván üzenni akart ezzel valamit Ándré…. Ez az üzenet
azonban megint valamiféle lebegtetés, utalás: továbbra sem fogtok semmilyen
információt kapni semmiről sem, viszont a bajusz továbbra is össze van
akasztva. Szal' húzzátok meg magatokat, mert azt csinálok, amit csak akarok.
Innentől kezdve, de
tulajdonképpen alapvetően is színjátéknak tartjuk ezt az egész játékot, amit
Amerika, a küldöttei, a meghallgatók és a meghallgatottak előadnak magukról.
Borzasztóan képmutató a demokrácia meg a szabadságjogok állandó emlegetése
éppen Amerika részéről, és az is aggasztó, ahogyan ehhez Európa is asszisztál.
Milyen különös, hogy amikor Mr. Snowdentől megtudta a világ, hogy Amerika
mindenkit lehallgat és megfigyeltet, akit csak tud, nem vonultak az európai
képviselők és vezetők, kart-karba öltve a szabadságért tiltakozva az utcán,
csak egy francia szennylap miatt. Sőt akkor sem, amikor a CIA által
kézivezérelt német sajtóról borult ki a bili. Amerika rendszeresen és egyre
kevésbé óvatosan avatkozik be az országok magánéletébe, mégis mindenkinek kötelessége
azt hazudni róla, hogy demokratikus, szabadság-, békepárti és elfogadó,
befogadó, pedig ez nem igaz.
Ezért tulajdonképpen talán egy
ország nevében is kijelenthetjük, hogy végre őszinteséget várunk Amerikától.
Tudni akarjuk, mit is akar, mit vár tőlünk tulajdonképpen, felejtsük el a
rizsát a demokráciáról. Az ugyanis nem fog menni, hogy karbatett kézzel nézzük
végig, ahogy a szélsőségesen liberális szemléletű Goodfriend, aki exkommunista
liberálisoktól szerzi be információit, nem a valóságot írja meg rólunk a
hazaküldött országjelentéseiben, hanem hangulatjelentéseiben egy hamis
valóságot teremt, amire hivatkozva aztán a vállát vonogatva, hogy ő hazájának a
politikáját képviseli, demokratikus gyógypedagógusként kobozza el a vödröt
nálunk és adja oda mindenféle kváziellenzékinek. Mi nem abban az országban
élünk, amit Goodfriend és a barátai kitaláltak. Az az ország kitaláció, csak
egyes liberálisok fejében létezik…
A Toronyház tehát ezúton, ha nem
is követeli, de nyomatékosan kéri, hogy azok, akik az új Wikileaks iratokon
ülnek (reméljük léteznek!), azokat haladéktalanul hozzák nyilvánosságra. Mert, mint azt eddig
megtudtuk, nem a kifejezetten baráti országként tekintett ránk Amerika. Mi
pedig tudni akarjuk, hogy miért és mi a céljuk az állandó botozással. De a valóságot. Hogy amikor Goodfriend legközelebb
vigyorogva ellátogat valamelyik közintézményünbe, várja ott egy addigra magyarra is lefordított és a köz számára elérhetővé tett aktacsomag. Amiben a
titkos levezések szerepelnek. És akkor majd végre érdemben is lehetne Andréval
beszélni. Hogy mit is akar Amerika, és személy szerint ő. És akkor biztos nem
vigyorogna annyira...
